Kain és Séth nemzetségének összeházasodása; a bűn eláradása
"Lőn pedig, hogy az emberek sokasodni kezdének a föld színén, és leányaik születének. És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek vala."
(1Móz 6: 1. 2)
Miről is beszél ez a két vers? A rész címe az, hogy Kain és Séth utódai keverednek egymással. A cím valójában nem az eredeti leírásból fakad, nem rég bontották így szét a Szent Iratokat, és adtak címet az egyes fejezetek részeinek. Itt azonban látnivaló, hogy (noha a címben szereplő eseménysor ugyan létezett, lezajlott), itt elsősorban a bukott angyalok, és a materializált emberek leányainak a házasságáról van szó, illetve a hatalmas félistenek egyesülnek az emberi érzéki vágyak megtestesüléseivel. Nos, ez óriási teret ad a különféle félemberi formák létrehozására.
Másfelől azt látjuk, hogy a földön létezik egy alacsonyabb szellemiségű emberi faj. Ők Kain leszármazottai. A jóval később meghonosodó Séth-utódok viszont részben közülük vesznek maguknak feleséget. Természetesen ez a keresztezés is olyan változatosságot idézhet elő, amely a jó és a rossz két véglete felé hajlítja az emberiséget. Nézzük csak, mi is a következménye ennek?
"És monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje százhúsz esztendő."
(1Móz 6: 3)
Látja a Teremtő a kialakuló elfajult emberiséget, s hogy megóvja a totális pusztulástól, úgy dönt, hogy lecsökkenti életkorát ezer esztendőről százhúszra. Így felgyorsítja a szaporodást, s eljuthat ahhoz az emberhez, akire rátestálhatja további akaratát. Ha olyan sokáig élnének a gonosz 'ráksasszák', elpusztítanák a földet, és minden raja lévőt anélkül, hogy Isten rábízhatná azt bárkire is.
"Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak."
(1Móz 6: 4)
Látjuk az eredményt. Elfajult, gnóm, óriás és igen gonosz nemzetség jön létre ebből a házasságból. Ekkor alakulnak ki azok a rémségek, amelyeknek a történetei máig fennmaradtak. (Básán, Góg, Polüfémosz, Mú-beliek, Filiszteusok ősei… stb.). persze nem csak termetre voltak ezek óriásiak és csúfak, gnómok, hanem gonoszságuk tekintetében is. Ott bántották az embereket, ahol csak tudták. Óriási varázshatalommal és mérhetetlen becsvággyal rendelkeztek. Mélységesen lenézték az embereket, és ennek megfelelően is bántak velük. Rabszolgákká tették, megalázták őket, sőt velük is táplálkoztak. Elsősorban az értelmes, intelligens embereket üldözték, féltek tőlük, hisz fenyegették a hatalmukat. Szinte minden nép őstörténetében találunk ilyen félig ember- félig állat, félig materializált- félig energiatestű, félig démon- félig állat teremtményekről szóló rémtörténeteket. A legtöbb esetben persze ezeket a szörnyeket legyőzi egy-egy bátor ember; de újabbak és újabbak lépnek fel helyettük. Rémuralomban tartják az egész földet. Készek arra, hogy a szellembirodalmat is és az anyagi világot is rémisztő uralmuk alá hajtsák. Pedig valójában ők a pokol lakói.
Nem csoda, hogy terjeszkedésük mindenképpen egy világrend végét eredményezi – akár ők pusztítják el azt, akár az isteni törvény. Viszont az utóbbi meghagyja a lehetőségét annak, hogy Isten újrateremtse, illetve átmentse egy új kor hajnala számára.
"És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz."
(1Móz 6: 5)
Micsoda nagyszerűen fejezi ki az Írás, ami a földön tapasztalható. A szív az érzelmek, érzések és érzelmek központja. Amit a szívünkben kigondolunk, arra vágyakozunk. Amit e vágy alkalmával teszünk, azt előbb egyeztetjük a tudatunkkal, ha helyesen kívánunk cselekedni. Így tárjuk lelkiismeretünk elé a vágyunkat. Viszont ha a lelkiismeret nincs helyesen kimunkálva, akkor az elménk egyszerűen csak egyetért a szív döntésével, ami a vágyakból fakad. Nincs megszűrve a jó és gonoszság tudásának rostájával. Így az csak rossz lehet. Nem vezethet semmi jóra. Az egyik ember szíve eleve gonosz, s ennek megfelelően cselekszik; a másik, pedig olyan mélyen meg van alázva, félemlítve, terrorizálva, hogy eszébe sem jut ellenkezni a gonosszal. Így az egész emberiség csak kizárólag gonoszságot tud cselekedni.
Ez lenne a vége az ember megteremtésének?
"Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében. És monda az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem."
(1Móz 6: 6, 7)
Látja Isten, hogy mi a következménye annak, hogy engedett az ember vágyainak. Nem is annyira a saját bánatával van elfoglalva, hisz Ő eddig is ismerte minden gondolat és tett visszahatásait, bármilyen időbeli távolságra; hanem az fáj Neki, hogy az Őt szolgáló teremtményeket látja lesújtva, és könnyező szemekkel szenvedni a következményektől, tapasztaltaktól.
E látvány arra készteti Őt, hogy cselekedjen. Úgy dönt, eltörli az embert a materializált világból, és mindazt, aminek fennmaradása, további sorsa tőle függ, illetve amely az ő korábbi vágyainak evolúciós megnyilvánulása.
Az okot itt a bánattal magyarázza, de tudnunk kell, hogy ez a bánat valójában nem más, mint az isteni törvény univerzális megjelenítésének a harmadik arca. A felépített világokat dolguk végeztével el kell pusztítani, hogy helyet adjon az új teremtésnek. Tapasztalhattuk, hogy az ember és a vele kapcsolatos teremtésmű már korábban is hányszor és hányszor elpusztult, majd mind fejlettebb formában újra megnyilvánult.
Csakhogy ez már igen közel áll a mi életünkhöz, a mi felnyílt tudatunkhoz. Itt már az emberi lélek hasonló materializált testet vett magára, mint a miénk ma. Másfelől viszont ez a leírás igen fontos része azon tervének, hogy megszünteti egyszer s mindenkorra a fölösleges emberi szenvedést, ami a születéssel, az öregséggel, a betegséggel és a halállal újra és újra súlyt minket.
Félreértés ne essék! Nem ezt a körforgást szünteti meg – hisz erre szükség van – hanem az emberi lélek transzcendentális szintre emelésével, a tőle való félelmet, s az ebből fakadó bizonytalan döntéshozó képességet, cselekvést.
"De Noé kegyelmet talála az Úr előtt."
(1Móz 6: 8)
Megvan tehát a távlati terve végrehajtásához nélkülözhetetlen láncszem. Ezt nem pusztítja el földi teremtésművével egyben. Figyeljük, mit tesz vele!
Noé
"Noénak, pedig ez a története: Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között. Istennel jár vala Noé. És nemze Noé három fiat: Sémet, Khámot és Jáfetet."
(1Móz 6: 9, 10)
Látjuk, hogy Noé nem követte azokat a bűnös és hiábavaló cselekedeteket, amelyekre az akkor élt óriás varázslók, varázslókirályok és egyéb varázserővel bíró fél-anyagi jelenések rákényszerítették az emberiséget. Noé egyedül Teremtőjében bízott. Így ki tudta vonni magát amazok ostoba hatalma alól. Természetesen többen is voltak ilyen igaz hittel rendelkezők, de mind gyengébb akaratú volt, mint Noé. Így azok vagy elbuktak, vagy elpusztultak, behódoltak… stb. Ha az ember nem képes kitartóan egy célra vagy személyre koncentrálni, akkor kicsi az esélye arra, hogy elérje azt, Noé kitartóan Jehovára figyelt, magában is Őt kutatta, s így elérte Vele való személyes barátságát. Erre épp az óriások tanítatták meg. Csak ők gyűlölték Jehovát, mert törvénye ellenükre volt, így egy-egy alacsonyabb beosztású istenre, vagy egyéb személyes célra függesztették szemüket, s nyertek belőle áldást. Ezzel persze szembeszegültek a Teremtővel, minek következtében így eláradt a földön a bűn. Noé viszont ugyanezt a tökéletes összpontosítást Teremtője felé irányozta. Így az ő célja a Teremtő áldása lett egész életére, sőt későbbi leszármazottaira is. Ezt nevezzük ma igaz vallásnak, vagy igaz hitnek. Aki a Teremtőtől nyer áldást, az összes többi istenségtől is automatikusan elnyeri azt – amennyiben eredendően a Teremtő akaratával összhangban lévő cselekedeteket vagy vágyakat tűzte ki célul. Ő már az összes többinek parancsol ezen áldás felől.
Kisebb istenség imádása esetén csak az ő személyes áldása és az ő alá beosztottak áldása érvényesül. Ez függetleníti az áldást a Teremtő eredeti akaratától; így azzal szembefordul. Ez a teremtés széjjelforgácsolódásához, az egységes akarat feldarabolódásához vezet. Ennek eredménye, pedig a lüktetés, pulzálás, a születés-pusztulás minden szinten. Hiszen a különböző vágyú és akaratú megnyilvánulások – jól lehet, bizonyos területeken talán segítik, de más területeken gyengítik egymást. Ez veszélyesen hasonlít a fizikában tanult interferencia és de-interferencia jelenségére a hullámtanban,
Biztosra vehetjük tehát, hogy Noé fiai is méltóvá váltak arra, hogy Noét apjuknak nevezhetik, a Teremtőt, pedig Istenüknek… vagy mégsem? De ezt majd meglátjuk a Vízözön után.
"A föld, pedig romlott vala Isten előtt és megtelék a föld erőszakoskodással. Tekinte azért Isten a földre, és ímé meg vala romolva, mert minden test megrontotta vala az ő útát a földön."
(1Móz 6: 11, 12)
A bűn azt jelenti, hogy céltévesztés. Ha olyan úton haladunk, amely nem a kijelölt célhoz vezet, akkor az az út romlott. Így láthatjuk, hogy Noé napjaiban minden lény letért arról az útról, amely a Világegyetem Teremtője által számukra a cél felé vezet. Itt újabb vitakérdés merül fel: Van-e joga a Teremtőnek meghatározni a létünk célját, vagy mi magunk képesek vagyunk erre?
Az Armageddont megelőző Mennyei Ülésszakon ennek a megvitatására is sor kerül.
"Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általok: és ímé elvesztem őket a földdel egybe. Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kivűl szurokkal. Ekképen csináld, pedig azt: A bárka hoszsza háromszáz sing legyen, a szélessége ötven sing, és a magassága harmincz sing".
(1Móz 6: 13-15)
Tehát Isten megjelenti Noénak a szándékát, ami egyébként tökéletesen összhangban van azzal az isteni törvényrendszerrel, amely a földi tettekből következetesen levezeti ezt a visszahatást. Közli szeretett szolgájával, Noéval, hogy oly mértékig romlott meg a föld a rajta élők gonoszsága miatt, hogy el kell pusztulnia. A pusztulás elkerülhetetlen, hisz így lehet a teremtés egységét fenntartani, és átmenteni egy új teremtésbe. A szellemi értékeket természetesen át kell menteni. Ezt hordozza magában Noé. Erre a tökéletes szellemi étekrendre tud újjá épülni a teremtett világ. A régit foltozni már nem lehet. Már nincs az isteni törvénytárban olyan paragrafus, amely még fenntarthatna valamilyen rendet abban a világban.
Célszerű nagyon jól megfigyelni az Önvíz elérkeztének okát, célját, módját, lebonyolítását; mert ez előképül szolgál a mai világrend levezetéséhez és végéhez – de itt már végérvényes ítélettel koronázva meg. Egy ország törvényhozó testülete sem tud a végtelenségig szabályozni minden helytelenséget. Egy idő után kifogynak a lehetőségekből. A kormány elpusztul, s vele az ország is. Ha átmentettek ezen a pusztuláson valami értéket, arra újra lehet szervezni az államot; ha nem, akkor bekebelezik a környező országok. Vége!
Noé a körülötte tomboló szívfacsaró bűn ellenére is olyan magas színvonalú szellemi értékeket rejt a szívében és elméjében, ami alkalmas arra, hogy arra egy új földi világ épülhessen. Mindezt úgy, hogy a felmerült vitakérdések megvitathatóságához kétség nem fér, s a felépülő új világ magasabb szintre emelhető, ahol a felmerülő problémák egyszer s mindenkorra megoldhatók legyenek.
A jó és a rossz között van egy óriási különbség. A jó végtelen, s azt folyamatos szabályozásokkal nem kell zavarni. Csupán egyetlen törvénnyel útjára kell bocsátani. A rossz ellenben véges; és a benne lévő viszonylagos rendet állandóan igazgatni, szabályozgatni kell. De ezek a lehetőségek végtére is kimerülnek, s így a rossz végül is megsemmisül. Fenntartani is azért szükséges csupán, mert a benne rejlő lehetőségek felébreszthetik a benne cselekvő tévelygőket, és hátat fordíthatnak addigi önvalójuknak, s új egyéniséget öltve magukra, kimenekedhetnek szorult helyzetükből: átléphetnek a jó örökké tartó dimenziójába. Továbbá a rossz következményeit szembe lehet állítani azok okával és okozóival, s így a végső Tárgyaláson ítélő törvényként használható fel a gonoszság totális felszámolása érdekében, s azt folyamatos szabályozásokkal nem kell zavarni. Csupán egyetlen törvénnyel útjára kell bocsátani.
Most egy ilyen kimerült, agyonfoltozott, elfáradt világ veti le vágyai köntösét, s egy magasabb szellemiség parancsára (milyet Noé hordoz magában, Istentől kapva azt) ölt magára egy megújult testet.
Az idézet végén mértékegységeket találunk: sing. A sing könyököt jelent; egy sing kb. 0,
"Ablakot csinálj a bárkán, és egy singnyire hagyd azt felülről; a bárka ajtaját, pedig oldalt csináld; alsó, közép, és harmad padlásúvá csináld azt."
(1Móz 6: 16)
Emberi szemmel egy ekkora építmény kicsinek tűnik ahhoz, hogy a föld értékeit át lehessen menteni az új világ számára. Csakhogy ezt Isten tervezte. Biztos, hogy elfér benne mindaz, ami az új világ megalapításához, sőt továbbfejlesztéséhez is bőven elegendő. A legnagyobb érték egyébként is Noé szívében rejlik. Ha a földről fölemelné őt, s az új világ számára leeresztené alapítóul, akkor is elegendő lenne. Szemléltetésül azonban a családját és sok egyebet is 'fölemel'.
"Én, pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész. De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled. És minden élőből, s minden testből, mindenből kettőt-kettőt vígy be a bárkába, hogy veled együtt életben maradjanak: hímek és nőstények legyenek. A madarak közűl az ő nemök szerint, a barmok közűl az ő nemök szerint és a földnek minden csúszó-mászó állatjai közűl az ő nemök szerint; mindenből kettő-kettő menjen be hozzád, hogy életben maradjanak. Te, pedig szerezz magadnak mindenféle eledelt, mely megehető, és takarítsd be magadhoz, hogy neked is, azoknak is legyen eledelűl. És úgy cselekedék Noé; amint parancsolta vala néki Isten, mindent akképen cselekedék."
(1Móz 6: 17-22)
Látnivaló, hogy a Teremtő igen határozott és pontos tervet készített, és ezt részletesen közölte is Noéval. Számításba vette Noé vágyait is, amelyek magukban foglalták a családját, és az őt körülvevő állatvilágot.
Mivel özönvizet készül hozni a földre, így a vízi állatokat nem kell megmenteni, hisz őket nem fenyegeti veszély; sem a növényeket. Azok közül, ha el is pusztul valamennyi, a magja mindenképp megőrzi azt az új világ számára.
Ha Noé a maga esze után próbálna okoskodni, akkor az ő és környezete megmentésére tett isteni erőfeszítés hiábavaló lenne. Csak is úgy lehetséges, ha Noé tökéletesen együttműködik Teremtőjével, aki így megáldotta őt.
